A múlt és a jelen

Gyerekkori barátaimmal Angyalföldön nőttünk fel, akkor a Vizafogó és a környéke még nem a mai XIII. kerület képét mutatta.

A Barcsi-fatelep, a Vizafogó teherpályaudvar, a környék grundjai nekünk, gyerekeknek kifogyhatatlan kaland, szórakozás és váratlan veszélyek tárháza volt.

A környékbeli lányok, srácok anyukái rendszerint nagy szatyrokkal, kosarakkal jöttek haza a „közeli” Lehel-piacról.

Már akkor feltűnt, hogy ezek az anyukák, főleg az én mamám sokkal többet dolgoznak, mint az apukáink.

Az anyukáink is dolgozni mentek, aztán otthon vártaőket a rengeteg házi munka. Nem volt még mosógép, hűtőszekrény, konyhai gépek!

Az apukák reggel vagy délben elmentek, délután vagy este hazajöttek, az otthoni munkákban - abban az időben legalábbis az én ismeretségi körömben – nem igen vettek részt. 

A Mama is eljárt dolgozni, sokszor volt az az érzésem, hogy az ő munkája a fatelepen sokkal nehezebb, mint Apué a volán mellett.

 

Ma már biztos vagyok ebben.

Aztán a Mamát otthon várta a második „műszak”, főzés, mosás, vasalás, takarítás, bevásárlás, befőzés télire,

kikönyörögni a szomszéd méhész bácsitól a friss akácméz első pergetéséből néhány üveggel és még ezernyi más dolog.

Amikor télire tette el a finom paradicsomot, tésztára való szószt, vagy a felejthetetlen lekvárokat, annyira sajnáltam, hogy órákig ott kellett állnia a sparhert mellett,

kavargatni a fortyogó masszát – sokszor megégetve a karját – engem meg pont ezért nem nagyon szeretett odaengedni, pedig nagyon szerettem kóstolgatni, nyalakodni.

 

Ez egy nagyon régi történet, régi sztori.

 

Sok év telt el azóta, sok-sok év.

Nagyon jó érzés visszagondolni a gyerekkori évekre, de sajnálom, hogy nem tudom a Mamának azt mondani, hogy:

- Mama, gyere ide, nem kell ott állnod a lekvárfőző edény mellett, kitaláltam valamit, ami megoldja ezt helyetted.

Gyere inkább, ülj le az asztal mellé, meséld el nekem a piskótád receptjét, amíg fő és „kevergetődik” a lekvár, addig csináljuk meg a tésztát.

Aztán, mikor elkészül a lekvár, úgy frissen, forrón megkóstoljuk a piskótával.

Semmi cicoma, vágunk, törünk egy darabot, - úgy, mint annak idején, amikor annyit kacagtunk ezen - rá a gyönyörűen csillogó, finom, illatos lekvár és hamm-bekaplak!

 

Igen, jó lenne ezt mondani, de az idő eltelt, nincsen már erre mód.

 

Nekünk is ilyen üstünk és üstházunk van. Régen használtuk már, be van csomagolva.....

 

De!

Ahogyan a mai ismeretségi körömben látom, a nők, anyukák, nagymamák továbbra is meg vannak „ajándékozva” ezzel az „ingyen” munkával.

Persze tudom, hogy sok családban a férfiak empátiája is eljutott olyan szintre, hogy gond nélkül közreműködnek a háztartás terén.

Ez azért nem egy általános jelenség. (egy másik blog bejegyzésben majd elmondom, hogy milyen gondolatok foglalkoztatnak ezzel kapcsolatban)

 

A nyári ízek télire való átmentése érdekes módon elég sok családban manapság is fontos program.

Talán a hagyomány? Vagy szükségszerűség?

Vagy egyszerűen ennek van értelme? 

Szoktam kisebb közvélemény kutatásokat végezni és nem gondoltam volna, hogy ilyen sok családban ott van a befőzés, télire eltevés gyakorlata.

 

Nem tudom miért volt bennem ez a képzet, mert az ismerőseim nagy részénél ez így működik a hétköznapokban és erről tudtam is.

Talán rám is hatással volt a mai rohanó világra való folyamatos rácsodálkozás, valamiféle előítélet.

Azért jó, hogy így van.

Én speciel a reggelimet nem tudom elképzelni úgy, hogy ne egy vajas pirítós, rajta dzsem vagy lekvár, plusz kávé legyen a finálé.

Mások pedig ezt nem tudják elképzelni sem….

 

A szűkebb, de a tágabb családomban évek óta főzünk lekvárokat.

A gyerekeim is követték ezt a példát és jól tették.

A szilva- vagy a baracklekvárt rendszerint a kertben, üstben készítettük (60-80 kg gyümölcs), ez bizony sokszor két napos program volt.

Egész nap tüzelés, nagy fakanállal folyamatos kevergetés.

Hosszú nadrágban, felsőben ezt nem lehetett csinálni, mert a tűz mellett elpusztult volna az ember.

Természetesen a fröccs  vagy a sör, a visítva ugrálással együtt – amikor kiböffent egy forró csepp a karra, vagy a lábszárra – ez mind tartozéka volt a napnak.

Elmondhatom, halkan, megsúgva: estére iszonyúan elfáradtam.

 

Egy napon aztán úgy gondoltam, ebből elég, konstruáltam az üstházra egy lassú áttétes keverő szerkezetet, a „vitorla” megoldást „lekoppintottam” a szatmári szilvafőzők hagyományos eszközéről. 

Olyan erős volt, hogy az egész üstházat üsttel, szilvával együtt elhúzta volna Bécsbe is.

No, ezzel már egyszerűbb és sokkal könnyebb volt a munka.

A fiam viszont egy közös szilvalekvár főzés alkalmával felvetette, hogy ez a főzés-kevergetés megoldás

kisebb mennyiségeknél (meggy, málna, ribizli, stb.) már nem oké, miért nem csinálok egy konyhában is használható kis berendezést.

 

Meggyújtotta a gyújtózsinórt! Bammm!

 

 

Ez a történet is sok-sok évvel ezelőtt történt, azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán,

nagyon-nagyon sok időt, energiát, forintot „füstöltem el” a kísérletezésre, a gyártásra,

a marketing megtanulására és még sok minden egyébre.

 

Úgy gondolom, megérte! Nem is olyan nagyon régen megszületett és itt van a „MARMELA”.

Itt duruzsol nálunk is. Tudom és bizonyította is, hogy remekül sikerült.

Sok ismerősömnél, vevőmnél is teszi a dolgát.

Nagyon jó érzés.

Jó érzés hallani, tudni, hogy sok családnak segít, időt és fáradtságot takarít meg.

Jó érzés a siker érzése.

 

Jó tudni, hogy az a rengeteg befektetett energia, idő és pénz abban testesül meg,

hogy más embereknek könnyebbé teszi az életének pici részét!

 

Tudom, hogy ez kicsi része az életüknek, de akkor is!

Azt kívánom, hogy mindenki élje át mindezt a saját életében, a saját munkájában.

 

Tehát mi az a 4 ok, amiért megszületett a Marmela?

 

1. A hagyomány tisztelete, ahogyan tovább vittük a családban generációról generációra a lekvár, dzsem, ketchup, paradicsom, chatni, spagetti szószok házi készítésének szokását. Nem gondolom, hogy a hagyomány feleslegesen fárasztó részét tovább kell vinni.
2. A kor elvárása, ami a cukor és az adalékok csökkentésében, ha lehet elhagyásában testesül meg. Nagyszüleink másként éltek, mást ettek, de más volt az energia igényük is
3. Fel akartam szabadítani magunkat a felesleges munka alól, a felesleges és időigényes ácsorgás, kevergetés alól.  
4. Rájöttem, hogy ez másoknak is tudna segíteni!

 

 

Akkor pedig miért is ne csináljam meg?

A kertben mi is így főztük a szilva lekvárt, ahogyan itt látod. Amint hallható 10-14 órás főzési időre volt szükség!

Hú, én is emlékszem azokra a rémesen hosszú napokra!

Az elején még fickósak voltunk, minden szép és klassz volt, de a végét már alig vártuk!